Kollégái köszöntötték Karádi Zsoltot 70. születésnapja alkalmából. Először Jánosi Zoltán olvasta fel A vállakra emelt torony című esszéjét, amely a Magyar Napló 2026. januári számában jelent meg, majd Antal Balázs derűs, ütemhangsúlyos verse következett Karádi Zsolt hetvenkedésére címmel, utóbb Minya Károly köszöntötte az intézet kiemelkedő oktatóját. Végül maga az ünnepelt olvasta fel „önmegszólító”, Születésnapomra… című időmértékes versét.
Antal Balázs: Karádi Zsolt hetvenkedésére
2026. 02. 03, Nyíregyháza
Azt írtad, jó Zsoltom, száztizennyolc lettél,
és tudom, hogy tényleg, mert te nem kérkednél.
Hisz már én is harminc éve, hogy ismerlek —
irodalomból, ó! csak te buktattál meg.
Nem emlegetem én ezt fel ám sohasem,
csakis most, pedig hát kvittek vagyunk régen,
s ha meg nem, akkor ím megeszem a tortád —
de előbb áldozok pár nagyon szép szót rád!
Hadd tekintsem hát át gazdag életutad,
abban bizonyosan sok olyasmi akad,
mi túlmutat egy-egy vizsgán s buktatáson,
ha most nincs a fényben, én majd előásom.
Nem születtél kies tempevölgyi tájon:
hol gyárkémény ontott bút konokon és fájón
onnan indultál el irodalmat élni.
Mert csak egy vágyad volt: gyönyörűket írni!
S ez be is teljesült: fogadott Debrecen,
a nagy egyetemet bevetted sebtiben,
s lettek barátaid a jó professzorok.
Tudom, hogy ahogy itt, épp úgy szerettek ott.
És lettél Áprily lelkes kutatója,
kritikatörténettel csaltad hébe-hóba,
s a Nyugatnál soha nem szökkentél tovább,
csak addig, hol vártak a szürreál fhansziák.
Azt zengte Helikon, Parnasszus és Árkád,
bárcsak öbleikben kötne ki a bárkád!
Ám te áteveztél a pusztán Nyíregyre,
s lettél, aki most vagy, örök örömünkre.
Tudós tanárember, tanárok mentora,
többünknek azóta sem ment oly jól sora,
mint mikor elmélettel gyötörtél bennünket,
s azt mondtad: szokják meg, mert ez nem lesz könnyebb!
Közben te Thália segédje is lettél,
hol az öröklétnek mindent filmre vettél,
és a lapokról, hej, nem is beszéltem még:
Kelet, Műhely, Szemle, könyvtár, szerkesztőség!
E kicsi városnak mindenese vagy te,
bár nehéz hinni, hogy EGY elbírhat vele,
s mégis — pedig téged pehelysúlyban mérnek,
de nem a kilóktól lesz jelentős az élet.
Hát de most már tényleg eleget szidtalak,
ennyi ragrím után elszégyelled magad!
Bár telne még, mennyi fért ebbe a hetvenbe,
de hagyok a nyolcvanra és a kilencvenre!
Isten éltessen hát tanárunk, barátunk,
kivel egy könyvtárnyi világot bejárunk!
Kívánom hogy soká bolyongjunk e tájon…
s most már csak a tortát — azt az egyet várom!
Karádi Zsolt: Születésnapomra…
Drága barátaim, oly szomorú ez a nap, hogy az égen
eltűnt, íme, a fény, s a szivem mélyén szomorú vagyok én is;
merthogy a hetven megdöbbentő szám. Aki volt már
ennyi közöttünk, az már tudja: a ronda öregség
ott leskődik mindenütt, ó, jaj, ott, hol a kis Túr…
S ott, hol a durva demencia néz vigyorogva felénk, s bár
még nevetünk vígan, tudjuk, hogy a szörnyü hanyatlás
egyszer elér majd, s akkor nincs hova bújni előle.
Lám, ezeken szoktam töprengeni, hogyha a hetven
szóba kerül, s míg félek a sanda jövőtől,
meg nem adom magamat. Fordítok, s olvasok egyre,
s bízom benne: amíg tudok írni ilyen sok
hatmértékű verssort csendben az éji homályban,
addig még nincs nagy baj az álomkórós agyamban…
Drága barátaim, oly gyönyörű ez a nap, hiszen itt vagy-
tok velem életem ékes napján: most, amikor majd
annak kéne örülni, hogy íme, megértem a hetvent,
hisz hány régi barátunk ment el az égi mezőkre
jóval előtte! Miként, ah, János Pista, vagy Ádám
Imre, s a drága Mező András, s Katalin, ki a szlávok
nyelve helyett a magyart oktatta sokáig, s Béla,
mondattan tanitója. És jaj, a nagyszivü Lívia is, ki
titkárnőknek gyöngye! Az Isten áldja meg őket!
Nos, mit kívánhatnék, félve, előre, magamnak?
Hosszu öregséget, szerető feleséget, a bajban,
s szép unokákat; erőt, hogy az írás el sose hagyjon,
s tíz év múlva, talán, ugyanitt legyetek velem együtt!
Adjon az Isten ehhez mindannyiotoknak erőt! És
persze, magamnak is ezt kívánom e téli hidegben…